hagyományos blog

És utána mentem tovább, és azzal vígasztaltam magam, hogy ez most egy nagyon kemény pofon volt, de milyen jó blogbejegyzést fogok írni belőle. Tuti főoldal lesz, és kommentmégnes, és majd jön a sok női nevű nick, és majd vígasztalgatnak, hogy annyi helyes lány van még a világon, ne búsuljak. El is kezdtem fogalmazni a fejemben, már azt is elképzeltem milyen szófordulatokat fogok használni. És ahogy így elbambulva bóklásztam a Jászain, és kerestem az éjszakai megállóját, és forgattam a fejem, egyszer csak megláttam Őt! A sötét majmot már lerázta magáról, és megint egyedül volt!!

Teljesen pánikba estem. És sajnáltam az okafogyottá vált bejegyzésemet is. De hát ennél nagyobb bajom ne legyen az életben. Mit csináljak, mit csináljak...? Ott már a buszmegálló van, tele emberekkel, feszélyezni fog a jelenlétük. Úristen, itt jön mögöttem, úristen... Mi lesz most?

Már látom az árnyékát, jajj, gyorsan ki kell találni valamit. A sors adott még egy esélyt. Ez nem lehet véletlen! Nem hagyhatom elmenni! Mi legyen? Mi legyen? Nyíregyen mi legyen minden rendben Tirpákiában van még táp...

Improvizálok...

- Helló! - (És leszólítottam!! Leszólítottam! Úristen mekkora vagyok!!! Kész... Sínen vagyunk. Hajrá-hajrá!)
- Szia! - mondta mosolyogva, és a szemembe nézett, és csak most tudtam megfigyelni igazán, de szép volt így, közelről is, és nem volt se túl fiatal, se túl elhasznált, se túl szép, mármint úgy értem az a túl szép, ami már riasztó, de nagyon szép volt, olyan szép karakteres arca volt, nem az az unalmas, túl tökéletes. Tudtam, hogy őt nekem választotta ki a sors, és vele fogom leélni az életemet.
- Látom neked se jött be a goa party.
- Ja nem, csak már fáradt voltam.
- És egyedül jöttél le?
- Nem, haverjaimmal, csak ők már hazamentek.
- Itt a buszunk, fel fogunk vajon férni?
- Remélem nem lesz ellenőr, mert nincs jegyem.
- És meddig mész?
- Én a Mester utcáig. És te?
- Én a Körtérig.
- ...
- ...
- És Ás vagy vagy Bés? Cés? És ki az ofőd?
- Karcagi.
- Úúú, az kemény.
- Na, nekem itt le kell szállnom. De legalább lesz ülőhelyed. :) - mondta. (Utolsó lehetőség, utolsó lehetőség, most nem szabad elrontanom, nem szabad, ha most nem kérem el a számát, akkor kész, akkor én egy utolsó életképtelen selejt vagyok, nem, nem akarok hirdetéseket feladni, hogy szeptember 27. vasárnap hajnal, te piros kabátkában voltál, és neccharisnyában, én meg a magas, szemüveges, barna hajú srác, és te leszálltál a hatos éjszakairól, én meg tovább mentem, pedig már akkor tudtam, hogy egymásnak vagyunk teremtve...)
- Megadod a számod?
- Nem, ne haragudj. Szia!

A sorsnak kegyetlen humora van.

Tegnap a nagyon rossz bulin a Margitszigeten elsuhant előttem egy tünemény, én meg csak bámultam, és nem tudtam róla levenni a szemem. Ő észrevette, hogy nézem, rám mosolygott, és a következő másodpercben már el is tűnt a tömegben. Nem találtam meg többé. Fogcsikorgatva próbáltam még utána valamit kihozni az estéből, de nem sikerült. Jobbnak láttam hazamenni. Megálltam még a közeli büfénél enni egy mindentbele gyrost (úgysem kell már senkivel se csókolóznom), és kárörvendve szórakoztam egy csoport vandál graffitis suhancon, akiket éppen néhány agresszív biztonsági őr tanított jó modorra. Aztán megkaptam végre a gyrosomat is, és ahogy ott majszolgatom, egyszer csak elsétált előttem Ő! Egyedül. Én meg csak bámulom, ő észreveszi, rám mosolyog, megy tovább. Én álltam ott bénultan, és hagytam elmenni. Nyilván.

Normális esetben itt vége is lett volna a történetnek, de szerencsére voltam annyira bátor, hogy elinduljak utána megkeresni. A Margit híd most fel van túrva, olyan sokfelé nem mehetett. És különben is, éreztem, tudtam, hogy merre kell mennem, és kész. Meg is találtam hamar, pár száz méterrel előttem sétált a Jászai Mari tér felé. Teljesen eltökélt voltam. Világosan láttam mit kell tennem, tudtam mit fogok mondani neki, tudtam, hogy még a hídon utol fogom érni, mert olyan gyors járásom van, hogy mások loholni szoktak mellettem. Semmi félelemérzet nem volt bennem. Csak követtem mint egy rakéta a célt. Már csak tizenöt másodperc a becsapódásig... Tíz... kilenc... nyolc... hét...

És ebben a pillanatban leszólította valami lezselézett hajú, olaszos kinézetű majom, és valami olyan bókot mondott neki, hogy Ő csak állt ott, és kacagott... Én meg elsétáltam mellettük, mint aki ott se volt, és nem dobtam bele a csávót a Dunába.

A sorsnak kegyetlen humora van.

Jaj, hát tegnap annyira jó fej voltam a munkahelyi bulin, hogy láttam mindenki arcán a döbbenetet, mert nem ilyennek ismertek meg. Meg azt is láttam a szemekben, hogy igazából minden kolléganőm bánta már, hogy ilyen elhamarkodottan választott párt magának, és csak ábrándoztak egész este, hogy milyen aranyéletük is lehetne akár. És még azt is meg tudtam állni, hogy ne küldjek szerelmes leveleket nő ismerőseimnek, pedig be volt kapcsolva a számítógépem! Most már csak jó alaposan meg szeretnék verni valakit, és akkor teljes lenne a boldogságom. Így első körben például azt, aki megdobott tojással a Mechwart téren hazafelé.

 És nem, ittasan nem szabad bekapcsolni a számítógépet.

 Íjj, pedig hányszor megfogadtam már... Most már késő.

Leoltani egy sztár Dj-t...

MEGFIZETHETETLEN!

Zseniális reklámötlet jutott eszembe a Szerencsejáték Zrt.-nek. El kéne szórni az utcákon néhány eredetinek látszó lottószelvényt a heti nyerőszámokkal. A lottózókban aztán közölnék a megtalálókkal, hogy drága Uram (Hölgyem) Ön most ugyan nem nyert, de ne búsuljon, minél többet próbálkozik, annál nagyobb az esélye, hogy Öné legyen a főnyeremény! Tök jó móka lenne. Legalább annyira, mint a párkeresés.

Olyan megalázóan, és annyiszor lettem az éjszaka során lepattintva, hogy több hónapnyi munka veszett kárba az új élet projektből. Biztonsági mentés meg nincs. Zoli próbált vígasztalni, hogy tíz buliból kilenc ilyen, úgyhogy most már sokkal jobban érzem magam.

Amikor kint voltam Erdélyben, - csak pár napot, de az életem egyik legmeghatározóbb élménye volt - azzal szórakoztam, hogy a döntő többségében magyar lakta falvakban próbáltam kitalálni, hogy ki román. A külső jegyek alapján nem lehet egyértelműen megállapítani, - leszámítva persze azt, hogy szőrös a talpuk, de ezt ugye sose tudtam megnézni - inkább a viselkedésük az ami jellemző. Zárkózottak, barátságtalanok, frusztráltak, mogorvák. Látszik rajtuk, hogy tudják ez nem az ő otthonuk.

Eleinte nem tudtam kire emlékeztetnek, de aztán hamar leesett: pontosan olyanok, mint az anyaországi magyarok.

Zolival söröztünk a Gödörben, amikor pár méterről ránk köszönt Zoli egy közepesen híres bloggercsaj ismerőse, aki a barátnőjével volt ott, majd távolabb leültek a kőre. Egyetértettünk abban, hogy oda kéne hívni őket az asztalunkhoz, és Zoli meg is próbálta, de nem jöttek, mert jógázni voltak.

Aztán egy óra múlva hazamentek, és a közepesen híres bloggercsaj megírta 7423. szellemes bejegyzését arról, hogy milyen rossz egyedül lenni.

Átértékeltem a szombati estét, és arra jöttem rá, hogy mégse mi voltunk a bulikirályok akik tanítják a többieket mulatni, hanem csak két, hullarészeg, kiéhezett kan.

„Az üzemlátogatáson hajlamosak elcsenni egy-egy üveg pezsgőt a vendégek, ezért amikor a borfesztivál van a mosóvizet szoktuk bepalackozni.”

Minél jobban elképzeled, hogy milyen lesz, annál nagyobb a valószínűsége, hogy el fog maradni.

Az már nem lehet jó zene amiben egyszer is elhangzik, hogy „open your eyes”.

Ez az a történet amit nem mertek neked elmesélni a többiek tegnap a jelenlétemben Zoli:

Egyszer amikor az éppen aktuális szerelmi csalódásom miatt szenvedtem, anyám így vígasztalt:

Jaj, nem szabad ennyire kiszolgáltatnod magad egyvalakinek. Amikor fiatal voltam, volt, hogy többen is udvaroltak nekem, de nem tudtam melyiket válasszam. Délelőtt az egyikkel randiztam, délután a másikkal. Aztán végül mind a kettőt kikosaraztam.

Na akkor azt gondoltam: tényleg minden nő kurva.