hagyományos blog

Múltkor egy Facebook alkalmazást kellett összekalapálnom. Nem, nem az indián neveset. Ízléses, elegáns, csajos dizájnja volt, olyan, mintha egy kastélyban volnál. (Kuplerájban?) És ez az egész, ami egyébként valahol egy alkalmazott grafikusnak az önkifejezési formája, (úristen mekkora vérre menő viták szoktak lenni köztünk, ha csak egy kicsit is eltér a végeredmény attól, mint amit megálmodtak, mintha lenne értelme az egésznek, mintha bárki is jobb emberré válna általa, vagy bárki is emlékezne rá akár csak egy év múlva is.) egy bárgyú, buta játéknak volt a kerete. Ki fogja ezt használni? Mert egy ízléses, elegáns, tanult nő az biztos, hogy nem.

Hát persze, hogy nem, mert nem is nekik szánták, hanem olyanoknak, akik ilyenek szeretnének lenni. Ostoba proliknak, akik elöl elmenekültünk a wiwről a facebookra, de ide is utánunk jöttek. Én vagyok a hülye, hogy egy percig is megtévesztett a cukros máz. (És, hogy ennyi ideig tartott rájönni erre.)

(És jé, a pornófilmeket se az olyan embereknek csinálják, mint amilyenek szerepelnek benne.)

Szeretnék hasznos, az értékes információk tárolására, rendszerezésére, és átadására szolgáló; értelmes, gondolkodó embereknek szánt weboldalakon dolgozni.

Vagy kerékpárvázakat hegeszteni.

Na például ezért utálom a munkám.

Idén nem fogadtam meg semmit. Mindent elértem, hahaha.

Azért volna még hova fejlődni – gondoltam, miközben a tucatnyi összegyűjtött big mac menüs ajándék kávéscsészémről, és kóláspoharamról mosogattam le a gyári koszt. Igen, például élhetnék takarékosabban, és egészségesebben, ha főznék néha magamra, és nem mindig menzákon, és gyorsbüfékben étkeznék. Még egy ok, hogy miért is utálom a mostani albérletem: az egytálcás mosogatós, sütő nélküli, tenyérnyi főzőfülke nem a legmotiválóbb hely a főzőcskézéshez. Aztán a rezsi sem túl kedvező, magas a közös költség, és távfűtéses a lakás. Nem azt mondom, hogy túl drága, mert az alacsony bérleti díj kompenzálja ezt, de azért összességében mégse az a jóljárós, kivételes lakás, amit csak ismerősökön keresztül talál az ember. És mindennek az eredménye az, hogy a félretett pénzem, ha lassan is, de biztosan fogy. Ha most lenne egy munkanélküli időszakom, nem tudom hogyan vészelném át. Amíg másokkal laktam, addig szépen gyűlt, anélkül, hogy különösebben odafigyeltem volna mire költök.

Tulajdonképpen csak aludni járok haza. Havonta egyszer kitakarítok, amikor jön a tulaj a pénzért. A fregolimról öltözködöm. Kb. egy hónapja rá tudtam szánni magam, hogy vegyek egy matracot a hálógalériára, azóta már nem a kihúzható vendégágyon alszom.
Vendégeket nem szoktam hívni.

És legtöbbször még ehhez a minimális létfenntartáshoz is alig érzek erőt magamban.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy van lakás-előtakarékossági betétem, oda is megy pénz, nem is kevés. Ha kivehetem majd, akkor jó lesz lakáshitel kezdőrészletnek, hogy eladósíthassam magam egy életre. Amúgy mire lejár, vagy nagyon keveset fog érni, vagy a lakásárak fognak megugrani.

Összességében nem vagyok rossz helyzetben másokhoz képest, tudom. Nem szeretek panaszkodni. Ezért is ilyen nagy a csönd itt mostanában. Jópofa, vidám dolgok viszont nem történnek velem, de még olyanok sem, hogy volna kedvem röhögni magamon.

Csak az idő telik. Félelmetesen gyorsan.