hagyományos blog

Múltkor egy Facebook alkalmazást kellett összekalapálnom. Nem, nem az indián neveset. Ízléses, elegáns, csajos dizájnja volt, olyan, mintha egy kastélyban volnál. (Kuplerájban?) És ez az egész, ami egyébként valahol egy alkalmazott grafikusnak az önkifejezési formája, (úristen mekkora vérre menő viták szoktak lenni köztünk, ha csak egy kicsit is eltér a végeredmény attól, mint amit megálmodtak, mintha lenne értelme az egésznek, mintha bárki is jobb emberré válna általa, vagy bárki is emlékezne rá akár csak egy év múlva is.) egy bárgyú, buta játéknak volt a kerete. Ki fogja ezt használni? Mert egy ízléses, elegáns, tanult nő az biztos, hogy nem.

Hát persze, hogy nem, mert nem is nekik szánták, hanem olyanoknak, akik ilyenek szeretnének lenni. Ostoba proliknak, akik elöl elmenekültünk a wiwről a facebookra, de ide is utánunk jöttek. Én vagyok a hülye, hogy egy percig is megtévesztett a cukros máz. (És, hogy ennyi ideig tartott rájönni erre.)

(És jé, a pornófilmeket se az olyan embereknek csinálják, mint amilyenek szerepelnek benne.)

Szeretnék hasznos, az értékes információk tárolására, rendszerezésére, és átadására szolgáló; értelmes, gondolkodó embereknek szánt weboldalakon dolgozni.

Vagy kerékpárvázakat hegeszteni.

Na például ezért utálom a munkám.

Idén nem fogadtam meg semmit. Mindent elértem, hahaha.

Azért volna még hova fejlődni – gondoltam, miközben a tucatnyi összegyűjtött big mac menüs ajándék kávéscsészémről, és kóláspoharamról mosogattam le a gyári koszt. Igen, például élhetnék takarékosabban, és egészségesebben, ha főznék néha magamra, és nem mindig menzákon, és gyorsbüfékben étkeznék. Még egy ok, hogy miért is utálom a mostani albérletem: az egytálcás mosogatós, sütő nélküli, tenyérnyi főzőfülke nem a legmotiválóbb hely a főzőcskézéshez. Aztán a rezsi sem túl kedvező, magas a közös költség, és távfűtéses a lakás. Nem azt mondom, hogy túl drága, mert az alacsony bérleti díj kompenzálja ezt, de azért összességében mégse az a jóljárós, kivételes lakás, amit csak ismerősökön keresztül talál az ember. És mindennek az eredménye az, hogy a félretett pénzem, ha lassan is, de biztosan fogy. Ha most lenne egy munkanélküli időszakom, nem tudom hogyan vészelném át. Amíg másokkal laktam, addig szépen gyűlt, anélkül, hogy különösebben odafigyeltem volna mire költök.

Tulajdonképpen csak aludni járok haza. Havonta egyszer kitakarítok, amikor jön a tulaj a pénzért. A fregolimról öltözködöm. Kb. egy hónapja rá tudtam szánni magam, hogy vegyek egy matracot a hálógalériára, azóta már nem a kihúzható vendégágyon alszom.
Vendégeket nem szoktam hívni.

És legtöbbször még ehhez a minimális létfenntartáshoz is alig érzek erőt magamban.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy van lakás-előtakarékossági betétem, oda is megy pénz, nem is kevés. Ha kivehetem majd, akkor jó lesz lakáshitel kezdőrészletnek, hogy eladósíthassam magam egy életre. Amúgy mire lejár, vagy nagyon keveset fog érni, vagy a lakásárak fognak megugrani.

Összességében nem vagyok rossz helyzetben másokhoz képest, tudom. Nem szeretek panaszkodni. Ezért is ilyen nagy a csönd itt mostanában. Jópofa, vidám dolgok viszont nem történnek velem, de még olyanok sem, hogy volna kedvem röhögni magamon.

Csak az idő telik. Félelmetesen gyorsan.

Akkor egy gyors helyzetjelentés:

• Van új telefonom, androidos.
• Tanulok angolul, és egyelőre még élvezem.
• Hetente kétszer sportolok.
• A jövőmre vonatkozó terveim: túlélni.
• Utálom a munkahelyem.
• Lehet, hogy a szakmám is (máshoz viszont nincs tehetségem).
• Utálom az albérletem.
• Már hosszabbodnak a nappalok!

Igazából rohadtul szeretnék már egy androidos telefont. Tök jó lenne becsekkolni néha, hogy hol vagyok, vagy megszerezni a major rangot valahol. Vagy közvetlenül a telefonból elmenteni egy időpontot a Google Calendarba, és nem úgy, hogy felírom egy cetlire, aztán majd felviszem ha gép előtt vagyok. Vagy nem vinnék mindig egy Budapest térképet magammal, hanem ott lenne a telefonomban, és ráadásul még azt is mutatná hogy hol vagyok. Meg tudnék Angry Birdsözni. Meg lenne fingóalkalmazásom. Meg úgy általában képben lennék, hogy hol tart ma a technika, ha már egyszer ebből élek.

Ki is néztem magamnak, hogy melyik kéne. Az egyetlen okostelefon amire nem kell vigyázni, mert víz-, és ütésálló, és nem is kerül sokba.

Már csak az a baj, hogy a mostani telefonom az istennek nem akar meghalni. Márpedig nem fogok lecserélni egy jól működő készüléket csak azért, mert nem tud olyan funkciókat, amelyeknek a létezéséről pár éve még nem is tudtam. Na, de szerencsére elromlott az egyik gombja, és még ha nem is lehetetlen, de nagyon idegesítő lett a használata.

Azért még megkérdeztem egy haveromat akinek ilyen telefonos boltja van, hogy tud-e kezdeni vele valamit, mert ha nem, akkor nyugodt szívvel cserélem le, én megtettem minden tőlem telhetőt:

Csá!

Te meg tudsz javítani egy Nokia 3510i-t, úgy hogy van hozzá egy donortelefonom is? Tudom, tudom, egy őskövület, de annyira hozzám nőtt, hogy nem szívesen cserélem le.

Amire a válasz:

Hagyjál már! 2011-et írunk! Ehhez már utángyártott alkatrészt se lehet kapni. Te komolyan egy ilyennel ki mersz lépni otthonról?? LOOOOLLLL :D:D XD XD XXXXDDD

helyett ez volt:

Persze
Behozod es csinalom nem kell donor
Oskovulet, de az egyik legjobb telefon!:)

És tíz perc alatt megcsinálta. Még pénzt se fogadott el érte.

Soha nem lesz okostelefonom. :(

A katasztrófákat soha nem egy esemény, hanem hibás döntések, és szerencsétlen történések láncolata szokta előidézni.

Ha nem kéne kifesteni anyám előszobáját, akkor most nem lett volna szükség egy normális létrára, elég lett volna az a kicsi is ami van. Ha nem lopták volna el tíz éve a kertünkből a szuper, háromrészes alumínium létránkat, akkor most nem kellett volna egy újat venni. Ha nem lenne olyan megmagyarázhatatlanul drága a házhozszállítás bármelyik áruházból, akkor eszembe se jutott volna, hogy taxival vigyük haza. (Na és persze ha lenne autóm akkor se.) Vagy ha lennének a taxitársaságoknak normális, kombi járműveik, mint amilyen apámnak volt (Peugeot 405), aminek a csomagterébe simán belefért annak idején egy pontosan ugyanilyen létra; akkor is simán ment volna minden. Vagy ha a Tele 5 Taxi diszpécsere a bicskanyitogató stílusban előadott kioktatásom helyett körbekérdezett volna CB-n, hogy tényleg nincs-e olyan gépkocsijuk amivel el lehet vinni egy létrát, (ha már egyszer annyit sírnak, hogy válság van, meg a WB tragédia óta megcsappant a forgalmuk); vagy ha nem pont akkor, az összes többi naphoz képest két órával korábban zárt volna az áruház, és még tudtunk volna rendelni házhozszállítást, (bár nem is, mert az vasárnap amúgy sincs, azt mondták), nos...

Nos akkor nem álltunk volna ott anyámmal a bezárt OBI előtt, hogy na most akkor mi van?

Egyébként ismételten megbizonyosodtam arról, hogy a fővárosi lakosok a magyar nemzet legbizalmatlanabb, legindividualistább, leg-agymosott-zombi-proli-szőröstalpú-román-jetibb alja rétege.

Kis intermezzo: mikor mentünk a buszon odafelé, arra lettünk figyelmesek, hogy egy fiatal férfi, a pulcsijával kötöz előttünk a korláthoz egy rózsaszín gyerekbiciklit. Utána leült mögénk, és mondta a feleségének, hogy nem akarja végigállni az utat. Anyámmal egyszerre találtuk ki, hogy cseréljünk velük helyet.

- Nem akarnak átülni ide inkább?
- ???
- Hát hogy cseréljünk helyet... hogy tudják tartani a biciklit - az egész busz minket nézett.
- Hát... végül is átülhetünk.
- HÁT MÉG SZÉP, HOGY ÁTÜLHETSZ TE ISTEN BARMA, KÖSZÖNÖM, HOGY SZÍVESSÉGET TEHETEK NEKED PARASZT! - de ezt már csak gondoltam.

Miközben én próbáltam végigtelefonálni az ismerőseimet, anyám odament egy fiatal, értelmiségieknek kinéző párhoz, akik csomagtartós kocsival voltak, hogy nem vállalnának-e egy fuvart, kb. tíz percre innen. - Nem, nem, hát izé, mi másfele megyünk, meg sietnünk kell... - mindezt olyasmi arccal, mintha anyám tartós elemet akarna rájuk sózni százé'. Még fél óra múlva is ott voltak.

Végül csak sikerült szereznem autót, egy gyerekkori barátom révén, nem hiába ott nőttem fel a környéken. Egy gyerekkori barátom révén, akivel az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam a kapcsolattartást, és annyira kínos, hogy mindig csak én kérek tőle szívességet, de soha nem tudom viszonozni. Őt akartam utoljára hívni, de megint csak ő segített ki a bajból. Jövök neked eggyel, Ricsi.

A Célpont stáblistájában lehet felfedezni a legmenőbb elektronikus zenéket.

Éppen most próbáltam ki az új áruházat, ami tegnap nyílt, egy saroknyira innen. Annyira tele volt emberekkel, hogy már kezdtem ingerült lenni. Kellett már ide egy normális bolt, mint egy falat kenyér, mert csak kis közértek vannak a közelben, drágán, és minimális választékkal. Hazafelé találtam egy átjárót a ház aljában, így nem kell megkerülnöm a tömböt, ha vásárolni megyek. Azon az oldalán még nem is nagyon jártam, mert nem volt semmi dolgom arra, ezért is nem tudtam erről.

Ez egy érdekes nap volt.

(Éérted!? Hahaha.)

Fürdőköpenyben kódolok, miközben a fejem felett dugnak.

Több éves fáziskéséssel eljutottam oda, hogy letöltöttem a How i met your mother-t. Röhögök kínomban. Mintha csak magamat látnám, annyira életszerű. Megnyugtató érzés, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul. (A történet szerint egy apa meséli a gyerekeinek a jövőben, hogy sok-sok csalódáson átvergődve hogyan ismerte meg az anyjukat.)

Ma kezdtem el az első évadot, ami 22 részes. A sorozat most tart a hatodik évadnál.

Visszaszívom amit a megnyugtató érzésről írtam.

Minden évben rácsodálkozom, hogy az éjféli mise milyen szép szokás. Egy templom szomszédságában van a házunk, és akarva-akaratlanul is részesei szoktunk lenni a szertartásnak, mert az ablakunk előtt megy el a körmenet. A szenteste egy zártkörű ünnep, nem szoktuk körbelátogatni az ismerősöket, mint mondjuk szilveszterkor. A magányos embereknek ez nagyon rossz lehet, de ha gyakorló hívő, még mindig ott van az éjféli mise, ami enyhíti az egyedüllétet.

Amióta apám nem él, nem állítunk fenyőfát, mert kinek? Anyám mindig idegbajt kapott a karácsonyi készülődéstől, aminek veszekedés lett a vége, mint minden valamirevaló családban. Én nem igénylem a felhajtást, más meg nincs, akihez igazodni kéne. Ez a tizedik ilyen karácsonyunk volt.

Van egy visszatérő gondolatom, és tegnap is eszembe jutott, mégpedig az, hogy arra az időszakra, amikor apám meghalt, nem tudok egyértelműen rosszként visszagondolni. Jó-jó, persze, megsirattam, de mégis csak egy despota volt; amíg élt, gyakorlatilag nem volt saját akaratom. Talán csak az utóbbi egy-két évben kezdtem el azt érezni, hogy már nem sodródom, hanem én irányítom az életem. És nem kell egy rokonnak se magyarázkodni, hogy mikor házasodom már meg, és hasonlók, mert nagyon gyorsan lekoptak. A féltestvérem szokta még hívni anyut néha, de nem szoktam viszonozni, mert jókora tüske maradt bennem a hagyatéki eljárás óta.

– Hívott a Józsi, kérdezte van-e munkád, mondom megvan még, persze. (Nem kell tudnia, hogy nincs.) Meg meséltem neki, hogy megtaláltad a Katit a Facebookon, ő meg mondta, hogy nyugodtan írjál rá, biztos örülne neki.
– Te anyu. Igazából a Facebookon megtalálni valakit, és nem bejelölni, az olyan, mintha egy ismerősöddel találkoznál az utcán, és elfordulnál. Na mindegy. Legalább érzik, hogy nem vágyom a társaságukra.

Azért legbelül érzem, hogy hiányzik az az igazi, fenyőfás karácsony, és szerintem anyunak is. Mindenesetre idén már vettem szaloncukrot és bejglit, talán jövőre a többi is összejön.

Amióta a gyakornoklány kedden visszautasított, szar vele egy szobában dolgozni, de szerencsére ma kirúgtak.

Ma tudtam meg tizen sok év után, hogy a Hajtók dala, az nem is úgy van, hogy

Nem akadt jobb nekem, ezért vagy mellettem

hanem

Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem

Így már mindjárt más az egész. Sosem értettem, hogy egy ekkora sértés hogy kerül ebbe a szövegkörnyezetbe. Mondom én, hogy nem szabad olyan zenét hallgatni amiben szöveg is van.

Nálam már csak Julian Assange-nak volt szarabb napja ma.

Ez most a kedvenc slágerem. Először csak viccesnek találtam, – most is annak tartom – de most már rendszeresen meghallgatom minden nap, legalább egyszer, mert felvidít.

Egy hónap múlva már utálni fogom. Arra az időszakra emlékeztet majd, amikor kikosarazott az x.y., aki éppen akkor zavarta meg törékeny nyugalmamat, amikor ez volt a kedvenc számom. Tudom, mert mindig ez szokott történni.

Ha meg nem, akkor az azt jelenti, hogy megtaláltam a lelki békémet. Ez eddig, várjunk csak... hányszor is? Igen, megvan... Körülbelül nullaszor fordult elő. Tudom pesszimista vagyok, meg a negatív gondolatok teremtő ereje, blablabla.

Az egész főváros szenved a Triatlon VB által okozott közlekedési káosztól, a hármas busz is terelőúton jár, pedig az aztán még csak nem is érinti a belvárost. A szervezők szerint 200 millióan nézik világszerte a versenyt. Nem semmi. Szívesen megnézném hogy mutatnak az ismerős dél-budai helyszínek, mikor egy ilyen nagyszabású rendezvénynek adnak otthont, de eddig még egy nyamvadt fényképet se sikerült találnom az eseményről. Az Index főoldalon az a vezető hír, hogy Tarantino az exét díjazta Velencében, mellékesen halálra szúrták a Nagymező utcában a triatlon-vb egyik versenyzőjét. De semmi percről-percre, vagy legfrissebb eredmények. Attól tartok, ezek után én sem tudok mást mondani mint, hogy:

„Má' megint le van zárva minden bazmeg valami hülye futóverseny miatt. Mé' nem viszik ki az egészet inkább a pusztába azt szaladgálnak ott bazmeg, ahol nem zavarnak senkit!?”

Még nem volt időm belakni az új albérletem. Zsákokból öltözöm, dobozok mindenfelé, a szekrényem a szoba közepén. Alapvető dolgok hiányoznak úgy, mint hűtőgép, mosógép, polc. Porszívóm az van, de felmosni, elmosogatni már nem tudok.

Szerencsére kaptam mobilnetet, úgyhogy most már otthonosan érzem magam.

Hosszas keresgélés után – legalábbis nekem hosszúnak tűnt – megtaláltam álmaim albiját. Az első amit megnéztem egy nagyon aranyos hely, kedves főbérlővel, de egy ijesztően keskeny körfolyosóra néző ablakkal, egy lehangoló bérházban.

Ja nem. Nem is ez volt az első. Az első amit megnéztem a belváros kellős közepén van, de mégis csendes, és napfényes. Csak kicsit drága, és amikor elhatároztam magam, akkor mégsem adták ki végül.

Aztán láttam egy bazi nagy, de rossz elrendezésű, és lelakottat. Utána ugyanazon a környéken beszéltem meg egy másik találkozót. Amíg vártam, kicsit körbenéztem, és nagyon úgy tűnt, hogy én vagyok az egyetlen fehér ember a környéken. Azért még megvártam az amúgy szimpatikus, fiatal tulajdonost ha már odarendeltem; és megnéztem a környék hangulatához kiválóan passzoló sötét, és büdös garzont.

Volt még egy ósdi bútorokkal berendezett, kopottas kecó, antipatikus bérbeadóval, akit nem tudtam rávenni, hogy ne vasárnap 9-kor találkozzunk. A nap hátralevő részét kómában töltöttem, minden ásításnál elmormolva egy halk anyázást.

Na és ezek után, mikor már teljesen el voltam keseredve, találtam meg ezt a kedvező árú, parkra néző, jó környéken lévő bérleményt. Az érdeklődők egymásnak adták a kilincset, de végül én voltam a legszimpatikusabb a tulajdonosnak, (hja, végülis jófiú vagyok) aki egy korrekt, fiatalos, kedves ötvenes.

Valahogy mégis rossz érzésem van. Nyomasztó az a szintű atyáskodás amit mutat irányomba. Meg talán egy kissé controlfreak is (vagy mi). De egy rossz szavam nem lehet, teljesen tisztességes, és segítőkész, és nem kéne elszalasztani egy ilyen lehetőséget, csak azért, mert a főbérlőnek fura stílusa van.

Mégis, valahol a hatodik érzékem legmélyén egy nagy piros lámpa villog DANGER felirattal. Ráadásul 13-as a száma a lakásnak. Istenem, add, hogy ne legyen igazam, mert már nincs visszaút.

Nem szeretnék egy Stephen King regény főszereplője lenni.

Tegnap este a Normafán (valami tingli-tangli technoparti) tök jól elterveztem, hogy kinézek egy helyes lányt magamnak, akinek odaadhatom a reklám hawaii nyakfüzéremet. Valami hosztesz akasztotta a nyakamba, mikor már kezdtem feloldódni a második kör után. Én nem sokat tudtam vele kezdeni, bár a vécében jól elszórakoztattam egy társaságot, oda is jött hozzám az egyikük, hogy milyen tündér vagyok ezzel a nyakbaakasztóval, de nem, nem ez a fajta ismerkedés az amire vágyom egy buliban.

Tehát eldöntöttem, hogy majd keresek valakit, aki tetszik, és egyedül van, és füzére sincs. Majd, mert nálam a terv és a megvalósítás között jelentős fáziskésés szokott lenni, de aztán szóltak Zoliék, hogy mennek, és én se akartam maradni, mert annyira nem volt jó. Ők elindultak kifelé, én kicsit lemaradva még kutattam, hátha mégis. És meg is találtam! Látszott az izgalom rajta mikor rájött, hogy igen, hozzá megyek oda, és szó nélkül a nyakába akasztom a koszorút.

– Ja de jó, ezt miért kapom? – kérdezte.
– Azért, mert te vagy a legszebb a buliban.
– Azért, mert egy ilyen csinos lányon jobban áll, mint rajtam.
– Azért, mert olyan helyes vagy.
– Azért, mert megyek. – mondtam. Feltartotta a kezét, hogy csapjak bele. Én belecsaptam, de nem sikerült teljes tenyérel, úgyhogy belefontam az ujjaimat az övébe, és így álltunk egymásra mosolyogva pár másodpercig. Aztán elengedtem és mentem tovább.

És még csodálkozom, hogy nincs csajom.

Már érezhetően rövidülnek a nappalok, mindjárt itt az ősz. Eleinte még csak egyre hűvösebb lesz, aztán napról-napra elviselhetetlenebbé válik a hideg ahogy közeledik a tél, míg végül

(Éérted!? Hahaha.)